A hit...!
A hit mindenkié, de nem kell mindenkinek
Aki hisz Istenben, ezt nem érti meg
Isten a jóság, a remény, a szeretet
Miért nem kell, ha a tiéd lehet
Azt kapod Istentől, mit csak tőle kaphatsz
Éltedben meglelheted így a nyugalmat
Üres óráidban sem leszel egyedül
Isten szeretete melletted ül
Ha bántanak mások, és te védtelen maradsz
Isten kezébe mindig kapaszkodhatsz
Az Ő keze hozzád szelíden mutat
Mellette újra otthonra találhatsz
Úgy érzed, élsz, de nem élet az élet
Körülötted a dolgok csak örök kétségek
Ha nem változtathatsz, újuljon meg lényed
Isten kegyelméből újjászülethetsz
A hit mindenkié, akard, hogy így legyen
Akard, hogy hited neked is legyen
Ha nem találtál megoldást, adok a kezedbe
Szorítsd erősen, élj vele!
(ismeretlen szerző)
Bódás János
Útjelzőtábla...!
Vigyáz a falvak szélén s ott áll
a szétfutó keresztutaknál.
Vigyáz, mindig útfélen állva
s irányt mutat mellén a tábla.
Lábára indák tekerőznek,
a barmok hozzá dörgölőznek,
vállára galamb, varjú száll,
az útról ráfreccsen a sár,
nap vakítja és veri zápor,
megrepedezz a tél fagyától,
kölykeik vágnak belé sebet,
beszennyezik kósza ebek,
de jó- s balsorsban egyaránt
áll és mutatja az irányt.
Mellette bölcsek és bolondok
cipelnek álmot, vágyat, gondot,
jönnek és mennek ifjak, vének,
nászmenetek és temetések,
ő áll és tűr s nem válogat,
mindenkinek utat mutat.
Útjelzőtábla lettem én is
ott, hol az út Isten felé visz.
Embersorsok útfelén állva
mutatok mindig egy irányba:
Krisztus felé. Nap szúr, ver zápor,
didergek a közöny fagyától,
bűn-indák reám tekerőznek,
rút vágyak hozzám dörgölőznek,
vállamra kétség-varjú száll,
s fülembe azt kiáltja: kár!
Az élet sara rám f recseg,
megsebeznek gonosz kezek,
de jó- s balsorsban egyaránt
állok, s mutatom az irányt,
akik mellettem elhaladnak,
a fáradt tékozló fiaknak.
Mellemről Isten lángírása
beragyog ködbe, éjszakába
s szinte kiáltja: emberek,
mindnyájan erre menjetek,
a Krisztus jár előttetek,
nála lesz békességetek,
csak a nyomába lépjetek,
szárnnyá válik keresztetek!
Hát bízzatok és higgyetek,
s szeressetek, szeressetek..!
a szétfutó keresztutaknál.
Vigyáz, mindig útfélen állva
s irányt mutat mellén a tábla.
Lábára indák tekerőznek,
a barmok hozzá dörgölőznek,
vállára galamb, varjú száll,
az útról ráfreccsen a sár,
nap vakítja és veri zápor,
megrepedezz a tél fagyától,
kölykeik vágnak belé sebet,
beszennyezik kósza ebek,
de jó- s balsorsban egyaránt
áll és mutatja az irányt.
Mellette bölcsek és bolondok
cipelnek álmot, vágyat, gondot,
jönnek és mennek ifjak, vének,
nászmenetek és temetések,
ő áll és tűr s nem válogat,
mindenkinek utat mutat.
Útjelzőtábla lettem én is
ott, hol az út Isten felé visz.
Embersorsok útfelén állva
mutatok mindig egy irányba:
Krisztus felé. Nap szúr, ver zápor,
didergek a közöny fagyától,
bűn-indák reám tekerőznek,
rút vágyak hozzám dörgölőznek,
vállamra kétség-varjú száll,
s fülembe azt kiáltja: kár!
Az élet sara rám f recseg,
megsebeznek gonosz kezek,
de jó- s balsorsban egyaránt
állok, s mutatom az irányt,
akik mellettem elhaladnak,
a fáradt tékozló fiaknak.
Mellemről Isten lángírása
beragyog ködbe, éjszakába
s szinte kiáltja: emberek,
mindnyájan erre menjetek,
a Krisztus jár előttetek,
nála lesz békességetek,
csak a nyomába lépjetek,
szárnnyá válik keresztetek!
Hát bízzatok és higgyetek,
s szeressetek, szeressetek..!
Reményik Sándor
Kegyelem..!
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal,
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor ,magától ,megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat,hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor, magától ,szűnik a vihar,
Akkor ,magától, minden elcsitul,
Akkor, magától ,éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal,
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor ,magától ,megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat,hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor, magától ,szűnik a vihar,
Akkor ,magától, minden elcsitul,
Akkor, magától ,éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától ,friss gyümölcs terem.
Ady Endre:
Vágyni hogy szeretnék..!
Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.
Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.
Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.
Várnai Zseni:
Éveim..!
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
de csak negyvenkilencet mondtam ,
ma már tudom, én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
sorsom a messzi csillagokban,
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
de csak negyvenkilencet mondtam ,
ma már tudom, én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
sorsom a messzi csillagokban,
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zugom a dalt,tán mindörökre...!
zugom a dalt,tán mindörökre...!
1 megjegyzés:
Hit...!
Hinni annyit tesz, hogy biztosnak veszek valamit, amiről nincs kétséget kizáró bizonyítékom, a hit tehát bizonyság nélküli bizonyosság. Ez adja sajátosságait, és abszurd természetét is. Ha valamiről módom van meggyőződni, az tudás, ismeret, és nem hit.
Innen a hit kettős természete, hogy önmaga ellentét is magában hordozza, hiszen a hit elmaradhatatlan kísérője a kétség. Ha nincs kétség, akkor vagy tudás, vagy vakhit, ami csak nevében hit. Mivel a hitnek állandóan önmaga legnagyobb ellenségével, ellentétével, a kétséggel kell megküzdenie, ezért nehéz dolog hinni, ezért vagyunk hitetlenek, kicsinyhitűek. Ezért nem ugrik még a Gellérthegy a szavunkra a Dunába.
A kishitű ember feszült, ideges és agresszív lesz, ha a saját hitrendszerétől eltérő hitet tapasztal, mert az a kétségét erősíti, és keresi a hasonszőrűek társaságát, mert úgy gondolja, ha sokan hiszik ugyanazt, akkor biztosabb, hogy az igaz, és így csökkennek kétségei.
A hit teremtő erő is, a hit meg is teremti a maga tárgyát, ha erős, a legszembetűnőbb ez a babonák esetében.
Ezek után bizony elgondolkozik az ember, hogy micsoda jelentősége van a hitnek, és mennyire nem mindegy, hogy miben, és milyen erősen hiszünk. A hit egy erős megnyílás a hit tárgya felé, Jézus minden gyógyításánál, csodatételénél a beteg, vagy környezete hitére hivatkozott, és ahol nem hittek benne, Názáretben, nem is tett, vagy nem tudott csodát tenni. (kétféle fordítás van forgalomban erről)
A mustármag a legkisebb a magok között a Földön, mégis hatalmas fa nő belőle, ezért ne keseredjünk el kishitűségünkön, botladozzunk, essünk el, de keljünk fel mindig és menjünk tovább, eljön a nap, amikor a hitünk megerősödik, nem csak hisszük, hanem éljük is, hogy Atyánk és mi egy vagyunk, és akkor szavunkra akár az ég kapui is megnyílnak.
Megjegyzés küldése